1. A hit


            Erzsébet korához képest már kisgyermekként rendkívüli hívő lelkületről tesz tanúbizonyságot. Négy éves korától kezdve legnagyobb vágya, hogy minél közelebb kerüljön Istenhez s ezért minden alkalmat megragad, hogy egyre többet tudjon meg a hit igazságairól. Önéletrajzában a következőképpen vall „Hat éves korom óta csillapíthatatlan vágyat éreztem, hogy megismerhessem Istent. Akár egyedül voltam, akár másokkal, mindig Isten gondolata foglalkoztatott.”
                                                     
   Hite betegségei ellenére sem lankadt. Első betegsége idején a lelkében tátongó üresség mellett is rendíthetetlenül folytatta imádságait. Mikor egészsége helyreállt, hite különös kegyelemben részesült, amely tovább segítette őt a vallási élet és az erények gyakorlásában


                                Rendfőnöknői ideje alatt (1849-1867) Mária Alfonza anya a teljes és bizalomteli ráhagyatkozást gyakorolta az isteni Gondviselésre. Számtalan csodálatos eseményben Isten beavatkozását látta, amely elősegítette a kongregáció gyors fejlődését. Isten szolgálója teljes odaadással bízott meg Istenben, s ez látszik művének megalkotásában is. Mindennemű emberi támogatás nélkül vágott bele s mindent: anyagiakat, vallási építőelemeket Istentől várt. Látván a felelősséget, szegénynek és gyengének érezte magát, de töretlenül bízott a kegyelemben.
                                                   

   Később így szól a nővérekhez „Mivel Isten olyan jóságos volt, hogy meghívott minket a rendi életre, nem sérthetjük meg azzal, hogy nem bízzuk rá magunkat minden szükségletünk tekintetében. Forduljatok hozzá őszintén, kételyek nélkül.” A határtalan bizodalomhoz végül a saját példamutatása vezeti el a nővéreket

     

            Kisgyermekkora óta gyakran fordult spontán módon Istenhez segítségért, tanácsért vagy egyszerűen csak védelemért. Akkor is ezt tette, amikor saját útját kereste, amikor felismerte azt, hogy tehetetlen, vagy egész egyszerűen szükségét érezte annak, hogy megköszönje Isten kegyelmét.
                                                                                               

   Isten szolgálója a hit ajándékát mindenkinek, akivel csak kapcsolatba került, tovább akarta adni. Csodásan beszélt az isteni dolgokról. Először a családban, gyerekekkel, a fiatal lányokkal Niederbronnban, majd az általa fogadott látogatóival. Isten igénybe vette őt, és általa sokan tértek meg. Tevékenységeinek egyik célja a tudatlanok és a szegény gyermekek vallásra való tanítására irányult. "A rendnek be kell fogadnia a szegény, elhagyott gyermekeket, gondoskodnia kell róluk, amíg nem kapnak megfelelő vallási nevelést, és nem elsőáldoznak." Egymaga gyűjtötte össze a gyerekeket, beszélgetett velük s elérte, hogy imádkozni kezdjenek.

 

 

 

      2.  A reménység

 

                                

      A reménység bizonyosság, hogy Isten kegyelme pótolni tud a szívben minden hiányosságot.  

  


                                                                             
                Egyik nap Busson abbé megkérdezte a beteg Erzsébetet: „Miben rejlik e világon és a túlvilágon az Ön számára a legnagyobb boldogság?” Így válaszolt: „Egyes egyedül Istenhez tartozni. Isten minden. Ahol Őt megtaláljuk, ott bőség van, teljesség van, ahol Ő nincs, ott semmi sincs.

 

                                      

            A kongregáció megalapításakor nyomorúsága és gyengesége gyakran félelemmel töltötte el alapítóanyánkat. Reichard atya ezt meg is állapította és azt mondta: „…Teljesen meg volt győződve arról, hogy mindent, ami a rendet illeti,teljesen Isten szent akaratára kell rábízni.                                                  
                                                          Nyugodtsággal és lelki nyugalommal befolyásolta környezetét, hivatala nehézségei és felelőssége ellenére számos tanú igazolja azt, amit Reichard atya ír:

„Az a fájdalom, amelyet gyengeségében elszenvedett, soha nem csorbították buzgóságát és nyugalmát. Semmi sem zavarta, semmi sem volt képes arra, hogy szándékától, feladatától eltérítse, legyen ez csupán néhány pillanat. Minden ügy alkalmával, amelyet elébe tárnak, Isten segítségét kéri és azt mint saját ügyét, Isten szívére bízza.” 

 

                  

    Reichard atya mondta Alfonza nővérről: „A testi szenvedések rettenetesen fájdalmasak, mégis olyan örömet érzett, hogy nem engedné meg,  ha ezt a szenvedést elvennék tőle.” A nővéreihez intézett tanításaiban így fejezi ki magát: „Szenvedésetek se az arcotokat, se a gondolataitokat ne szomorítsa el. A szenvedések a lelket felvidíthatják, már itt a földön. Mindenféle szenvedést átéltem. Biztosíthatlak benneteket, hogy boldog az az ember, igen boldog, aki eljutott odáig, hogy saját magáról lemondjon és lelkét saját részének fogadja el; szenvedés nélkül már egyetlen pillanatot sem szeretne élni.”

                                                                        A lfonza anya mindig reménységre bátorított - mindenek előtt azokat, akik szenvednek, akik kételkednek, a szegényeket, a bűnösöket. Ők azok, akiket ő előnyben részesít. Sok látogató tanúsította azt, hogy velük könyörületességből és Isten jóságából olyan hangon beszélt, amely a látogatók szívét mélyen megérintette. Művének az a célja, értelme, hogy ezt a legnagyobb reménységet a haldokló ágyához vigye, ahhoz az emberhez, akinek nehéz a szíve, hogy megmondja, Isten úgy viseli a gondját, mint egy apa.

 

 
 

 

     3.  A szertet

 

      

         Ez a szeretet állandóan nőtt a lelkében, életre keltette és átjárta az összes szavát, a gondolkodását, a cselekedeteit. Kapcsolata Istennel állandó volt, semmi sem tudta őt ebben megzavarni.                                                                                     
                                                               
            "Istenem, Te meg fogod adni a kegyelmet, hogy Téged szeresselek, semmi mást ne szeressek, mint Téged, és mindig és mindenben a Te szent akaratodat tegyem.”

 

     

      Az Első Szabály bizonyítja, hogy Mária Alfonza Anya nagyon érzékeny „Jézus irgalmas szeretetére, annak a Jézusnak, aki a betegeket gyógyítja, és aki olyan figyelmesen megmutatkozik mindazok ínségében, akik a megpróbáltatásuk mélységéből hozzá kiáltanak.”

 

                                                                                                                                                   

           „A Lélek kell, hogy életre keltse és átjárja a kongregáció nővéreit, hogy minden cselekedetükben és szavukban meg lehessen találni. Egy szóval, hogy az Apostolokkal mondhassák: „Már nem én vagyok az, aki él, Krisztus az, aki bennem él.”

 

         

         Nem csak a tudásra kell vágyakozni, hanem kegyelmet, segítséget és fényt kell Istentől várni. Semmi mást ne tartsunk szemünk előtt, mint Isten dicsőségét, a lelkek üdvösségét, és a kegyelmet, hogy az Ő szent akaratát pontosan teljesítsük.                                                                                                                                                                                             
                                                                                                   

         „Az én állandó vágyam és kívánságom, hogy az Úr nevét minden ember jobban tisztelje, és hogy az emberek jobban megismerhessék Őt.”

 

 
 


      4.  A felebaráti szeretetről



     

Isten szeretete a felebaráti szeretet forrása

                                   
„Ahhoz, hogy valaki egy jó művet buzgalommal / igyekezettel teljesítsen és az Isten szemében érdemteli is legyen, ahhoz azt Isten iránti szeretetből kell véghezvinni.Enélkül a szándék nélkül minden üres és hideg, mivel minden természetünkből adódó motiváció, ami jót tevésre ösztönöz, gyenge és nem képes természetfölötti érdemeket kieszközölni."

 

                                      
       Alfonza anya szeretetének célpontjában mindenek előtt a felebarát üdvözülése állt. Kitartóan imádkozott a bűnösökért és megtérítésükön fáradozott. Erről így vallott: „A bűnösök iránt mély szeretetet érzek, bennük Isten teremtményét látom, az ő szeretetének részeseit.“Reichard atya tanúsítja: „Folyamatosan ellenállhatatlan késztetéssel érzi Isten és a mennyország hívását, lankadatlanul és ugyanilyen hevesen kívánja, hogy minden bűnöst hozzá vezethessen.“
                                                       
„Semmiféle megerőltetés, fáradtság vagy áldozat nem lehet számotokra túl nehéz, ha a felebarát szeretetre szorul.“



                   
        Glöckler abbénál olvashatjuk: „Maga a benyomás, amivel az emberekre hat, önmagában jóttevő, és senki sem távozik tőle anélkül, hogy mélyen megérintődött volna és hogy gyógyító döntéseket hozna az egész életére vonatkozóan“.
                                                                                                  

„Az isteni Megváltó leányai minden szegény személyében Jézus Krisztus személyét szolgálják, egybehangzóan Urunk szavaival: Amit a legkisebbek közül eggyel tettetek, azt  nekem tettétek.“



       

     Azoknak a rászorulóknak a kínjait is mélyen átérezte, akik születésüktől fogva szegényen, betegen és mindazok nélkül éltek, amit a világ becsül, és érzékenynek mutatkozott mindennemű ínségre. A nélkülözés minden formája, legyen az szellemi, pszichés vagy anyagi természetű, szívét részvétre indította és a vágyra, hogy segíthessen.

                                          „Nem rendházba akarok vonulni, hanem ott szeretnék élni, ahol a lelkek üdvösségéért dolgozhatok.“ Amióta ismerte Isten vele való terveit, nem hagyta, hogy bármilyen emberi nehézkedés eltántorítsa. Arra buzdította leányait, hogy hősiesen gyakorolják a felebaráti szeretetet, mégpedig úgy, hogy istenszeretetből odaadják magukat a szegényeknek és betegeknek, tekintet nélkül fáradtságra és gondra, egészen az életük feláldozásáig, anélkül, hogy bármit is maguknak akarnának megtartani.



    

    "A felebaráti szeretet és az istenszeretet egy egészet alkotnak, az egyik nem elválasztható a másiktól. Afelebarát szeretetének Isten szeretete kell, hogy az alapja legyen, a másik embert Isten miatt kell szeretnünk.“