Hírlevél archívum:

2013-03-29 FÖL 2013 jan-febr.

 


                                          Fiatal                          


             Örökfogadalmasok


            Lapja                                                                                                                 


 


                                                                  2013. január-február


 


 


Kedves Fiatal Nővértársaim!


Mostani írásomban azt szeretném, ha azon gondolkodnánk el közösen, hogy kapcsolatainkban mennyire engedjük a másik személy kibontakozását, mennyire vigyázunk arra, hogy ne uralkodjunk a másik személy felett.


Gyakran érezzük ugyanis valakinek a megjegyzései, válaszai kapcsán, hogy azok számunkra bántóak, kellemetlenek. Elvileg pedig lehet, hogy nincs bennük semmi sértő. Lehet, hogy nem is akart velük rosszat az illető. Mégis, érezzük, hogy a megjegyzés után kis tüske marad a szívünkben. Ha szólnánk a másiknak, és kinyilvánítanánk nemtetszésünket, valószínű, hogy nem értene meg bennünket. Lehet, hogy visszavágna, hogy ne legyünk már annyira érzékenyek.


Miért van ez így? Mit tegyünk ilyen esetben?


Magunk nem vesszük észre, csak ha mást hallgatunk érezzük, hogy valamilyen megjegyzés kellemetlenül érint bennünket. Keressük az okát, hogy miért? Amikor mélyebben magunkba tekintünk, akkor felismerhetjük, hogy a másik mondanivalójában benne van egyfajta rejtett törekvés arra, hogy magát a másik fölé helyezze, hogy uralkodjunk rajta, befolyásolja, irányítsa őt.


Bizonyára ismerős az a helyzet, amikor a kórházban két beteg azon vitatkozik, hogy kinek vannak nagyobb fájdalmai.


Lehet ez olyan formában is, hogy egymást túllicitálva mondjuk el a másiknak sérelmeinket, nehézségeinket, terheinket.


„Ennek semmi értelme…” Mondhatnánk, és tényleg nincs is értelme, de mégis csináljuk…


A szomszéd mondja a másiknak, hogy neki mennyivel több a munkája, mint másnak.


Az idősebb generáció a fiatalabbnak, hogy nekik bezzeg mennyivel nehezebb volt az életük.


A fiatalabb az idősebbnek, hogy ők mennyivel jobban eligazodnak a modern világban. 


Van, aki az elért sikereit hozza fel a másiknak.


Sok ismerős helyzet, igaz?


Ha nincs értelme az összehasonlítgatásnak, akkor miért csináljuk?


Így próbáljuk biztosítani a másikat arról, hogy MI NAGYOBBAK VAGYUNK.


Ez az alapvető és rejtett üzenete az olyan mondatoknak, hogy „Bezzeg, amikor én voltam anyuka, mi kézzel mostuk a pelenkát, nem voltak ezek az eldobhatók.”


„Amikor mi voltunk novíciák, nem volt meleg víz. Stb..”


Ezekben az üzenetekben az van, hogy nekem nehéz volt, a másiknak pedig könnyű. Mivel én náladnál többet bírtam ki, ezért több vagyok, mint te.


„Te nem tudod, hogy mit jelent sorban állni, éhezni, de mi ezt végigéltük.”


Háttérben ez a gondolat is előjön: „Ugyan már, hogy lehetne egyáltalán szavad. Itt csak mi érdemlünk tiszteletet, mert mi éltünk meg sok mindent.”


Hogyan hat ránk például az ilyen megjegyzés: „Látom, fánkot sütsz. Rozi néni mondta, hogy olyan jó fánkot, mint az enyém, még sohasem evett” (Ezzel azt jelzi, hogy én biztosan jobban csinálom, mint te.)


„Jajj, nem tudod, ezt hogy kell csinálni, majd én megmutatom.” (Ügyesebb vagyok, mint te.)


„Ez  a konyha rosszul van berendezve.” (Én biztos, hogy jobban be tudnám rendezni.)


„Tessék hagyni, ezt úgysem tetszik érteni.” (Na, legalább a technikai ismeretekben bebizonyíthatom, hogy több vagyok, mint az idősebbek.)


 


„Nehogy már, te ilyen ruhákban jársz?” (Az enyém sokkal divatosabb, én jobban nézek ki.)


Ezekkel a mondatokkal mind azt üzenjük, hogy én annyival okosabb, ügyesebb vagyok – tehát annyival NAGYOBB VAGYOK – nálad. Ezért elvárom, hogy alávesd magad az én véleményemnek és irányításomnak.


Ugyanúgy mindannyian ismerünk olyan embereket, akik bármit hallanak, megpróbálják azt „überelni”, megpróbálnak még nagyobbat mondani. Tipikus ismertetőjegyük a „az semmi…, bezzeg, …amikor én…” kifejezések., és az, hogy nem hallgatják végig  a másik történetét, mindig be kell hozniuk a sajátjukat, és be akarják bizonyítni, hogy az övék még érdekesebb, még nehezebb.


Valójában az éretlenség jele, ha valaki csak úgy tudja biztosítani a saját értékesség érzését, ha másokhoz hasonlítja magát, és hozzájuk képest igyekszik nagyobbnak látszani. Kicsit olyan ez, amikor a gyenge úszó csak úgy tud levegőért kiemelkedni a vízből, ha a mellette úszóra támaszkodik, és lenyomja őt a víz alá.


Pedig ahhoz, hogy nagyok és értékesek legyünk, nem kell a másikat lenyomnunk. Emberi, istengyermeki mivoltunknál fogva végtelenül értékesek és nagyok vagyunk.


Értékességünket az adja, hogy az Atya egyedül minket, embereket teremtett a saját képmására, és Lelkéből adott nekünk, a Fiú pedig életét adta értünk.


Mekkora nagy az én értékem, ha ekkora volt értem a váltságdíj.


Aki ennek a tudatában él, annak nincs szüksége arra, hogy „lenyomja” a másikat. Két lábbal áll a földön. Mércéje egyedül az Isten – akihez képest úgyis mindannyian végtelenül kicsinyek vagyunk, Ő mégis végtelenül szeret bennünket.


 


Alapítóanyánk Oktatásaiból


 


      Ó, gyermekeim, bárcsak felismernétek a megaláztatások hasznát! Ez egy biztos, valójában csaknem az egyedüli eszköz az alázat elsajátítására. Mit is használna, gyermekeim, ha gyakran járulnátok szentgyónáshoz, és Urunkat minden nap magatokhoz vennétek a szentáldozásban, ha megtűrnétek magatokban a kevélységet, s az alázat hiányában nem tekintenétek szívetek mélyére, hogy felismerjétek hibáitokat, s ezek miatt előjáróitok, és ha szükséges, nővértársaitok előtt önként vádoljátok magatokat. Csak megszokásból és haszon nélkül járulnátok a szentségekhez. Ha ellenben szeretnétek a megaláztatásokat, ezek válnának a legjobb előkészületté a szentgyónásra és a szentáldozásra. Így szabaddá tennétek szívetek saját magatoktól, és helyet készítenétek a kegyelemnek, melyet az Úr nektek szánt.“


 


„Két ember csak akkor talál bensőségesen egymásra, ha az "én" és a "te" egyszerre fontos számukra.”


                                                                                 Kentenich József


 

2013-02-27 Teszt

Teszt 1