Tizenkét éves és egy hetes voltam, amikor Sopronba mehettem...
 Nem volt olyan csoport, ahová besorolhattak volna. Aztán a hetven jelölt közé mégiscsak beraktak,
 magántanuló lettem, mert az én korosztályomból egyedül voltam...
         Tanítónővé  neveltek. Erre az időre esik a szerzetesi intézmények feloszlatása, az egyházi iskolák
 államosítása 1948-ban. A nővéreket át kellett telepíteni, sokukat az egészségügybe irányították az elöljárók.
 A nagyobb intézményeinkben az államosítás úgy történt, hogy a házak iskolarészét a zárdai résztől
 elválasztották egy belső fallal. Anyaházunkban a folyosókat  elválasztó csapóajtókat lakatolták le minden emeleten...    
 Mindszenty hercegprímás úr iránymutatása volt a zsinórmérték...

      Én éppen az írásbeli érettségi után voltam, a szóbelire készületem, amikor
a szétszóratás bekövetkezett. Az a hír járta, hogy a hatóság a nővérek Szovjetunióba
való internálását tervezi.
Magyarországon 61 házunk volt, ezeket 1948-tól folyamatosan megszüntették.
Elöljáróink 40 fiatalt nyugatra menekítettek.
      A soproni anyaházat 1950. június 16-án oszlatták fel.
Ezen az éjjelen 11 leponyvázott teherautóval beállt udvarra a rendőrség,
a kaput betörték, kutyánkat lelőtték, a folyosó csapóajtóinak üvegablakait bezúzták.
Elvágták a telefonzsinórt és a harangkötelet, hogy ne tudjunk jelezni kifele,
mi is történik. Minket fiatalokat már korábban éjszakára jószándékú
családoknál altattak. 16-án, reggel, mikor megérkeztem az oratóriumba, 
fekete csend fogadott. Rajtam egyetlen ruha volt, amibe este kimentem a szálásra. 
Egy hétig tartott ez a "lebegés a létben". Az őrök felengedtek, hogy valami kis csomagot 
összeszedjek. Magammal hoztam a riasztáskor szívszélhűdést kapott nővér rózsafüzérét, 
ami ott maradt üres ágyán. Ez lett évtizedekig a rózsafűzérem. 
Ezután éltem "macska a romokon" életemet. 

      Egyik reggel elutaztam Fótra, mert oda internálták a nővéreket. Rendőri felügyelet voltak, egy kibombázott
épületben elszállásolva: se ajtaja, se ablaka nem volt, szalmazsákmaradékokkal volt elfüggönyözve a bejárati lyuk.
A földön szalma volt leterítve, és ahogy otthon a marhákat láttam kikötve, úgy voltak a nővérek egymás mellé
fektetve szorosan. Leülni sehol nem lehetett. Ott volt a rendfőnöknőm, mesternőm és tanáraim.
Egymás nyakába borultunk...
Mivel minden külső tevékenység megszűnt, megélhették az imák szépségét és mélységét. Az együttlét hihetetlen nagy
erőt adott nekik...
Közben a hatóság alá akarta iratni a nővérekkel, hogy leteszik a szent ruhát, de egy sem írta alá. Majd hogy elfogadják
az állam ideológiáját, és tanítani mennek, ám ezt sem vállalták. Egyszer csak engedték, hogy ki-ki elhagyja a tábort,
ha volt hová mennie. Civilben mentek szét, egyenként.
       Az emberek, akik sokat köszönhettek a nővéreknek, segítséget kínáltak: felajánlották lakásuk egy szobáját,
felvették a nővéreket háztartásuk vezetésére, és ezzel vállalva minden kockázatot is. Én így kerültem egy ötgyermekes
családhoz háztartási alkalmazottnak...